Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017


	Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017

kronológiák

» kisebbségtörténeti kronológia


1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
intézménymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z
névmutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

keresés

szűkítés

találatszám: 41 találat

lapozás: 1-30 | 31-41

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm

Névmutató: Nagy Elek

2001. augusztus 31.

Méhes György termékeny író, sok ifjúsági és gyermekkönyve, regénye és színműve jelent meg. Most megjelent egy könyvcsomag, amely az életmű jelentős részét és egyben a Méhes Györgyről, írásművészetéről szóló monográfiát is tartalmazza. A kolozsvári Erdélyi Híradó igényes, kemény kötésben kiadott "csomagja" hat kötetet tartalmaz, mindenekelőtt Orbán János Dénes monográfiáját (Bizalmas jelentés egy életműről), amelyben Kuszálik Péter mintegy hatvanoldalas bibliográfiája is helyet kapott (Méhes György/Nagy Elek/életművének bibliográfiája), majd Méhes György Bizalmas jelentés egy fiatalemberről, Győzelmes Gábriel, Erdélyi gráciák, Kolozsvári milliomosok és a Barbár komédia kötetei következnek, regények és színművek. Méhes György, igazi nevén Nagy Elek 1916. május 14-én született Székelyudvarhelyen. A díszkiadásnak joggal nevezhető sorozat az író 85. születésnapjára méltó tisztelgés és törlesztés volt. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 31./

2001. november 13.

Fergeteges sikere volt nov. 10-én Bethlenben a vers- és prózamondó találkozónak, amelyre végül is a vártnál többen neveztek be Beszterce-Naszód megye majd minden sarkából. A 147 kisdiákot, 45 pedagógust és mintegy 80 szülőt a helyi református templomban Szakács János lelkész, majd Szántó Árpád, a megyei tanács alelnöke és Nagy Elek Katalin, az RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte. A találkozón nem a besztercei és bethleni diákok aratták a legnagyobb sikert, hanem a kisebb települések elemistái: a magyardécseiek, felőriek, cegőtelkiek, szentmátéiak és tacsiak. /Sz. Cs.: 147 kisiskolások vers- és prózamondó találkozón. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./

2004. január 24.

Gál Kelemen (1869–1945) neve ismerős a kolozsváriaknak, összeforrott az Unitárius Kollégiummal, annak 1892-től 1932-ig némettanára, s a századfordulótól 25 éven át igazgatója is. Az 1920-as években a kisebbségi helyzetbe került magyarság tanügyi küzdelmeinek egyik vezetője, krónikása volt. Két kötetben írta meg iskolája történetét (1935), Ferencz József unitárius püspök (1936), valamint Jakab Elek (1938) életrajzát. Méltán vette fel nevét az RMPSZ Kolozs megyei oktatási központja. Gál Kelemennek egy életrajzi könyve kéziratban maradt. A 2001-ben megindított Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai sorozat 3. köteteként most Kovács Sándor és Molnár B. Lehel gondozásában sajtó alá került e kézirat, Káli Nagy Elek élet- és jellemrajza (Kolozsvár, 2003) címmel. Káli Nagy Elek a magyar közélet mára teljesen elfeledett szereplője. /Gaal György: Gál Kelemen könyve Káli Nagy Elekről. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./

2005. december 10.

A sepsiszentgyörgyi Európai Idő legutóbbi számában Csiby Károly írt a kolozsvári Bugakov kávéházban rendezett Méhes-estről „A Kossuth-díjas agg írócska megistenülése” címmel. A nyolcvankilenc éves Méhes Györgyről van szó. Csiby szerint az író a Kossuth-díjat az Orbán-kormány üzleti partnere révén kapta, aki nem más, mint a szerző fia, ifj. Nagy Elek. „Tegező viszonyban levelezve díjat kért Orbán Viktor miniszterelnöktől apja számára…” Az a kérdés, írta Szőcs István, ironikusan, jelezve az állítás valótlan voltát, hogy a miniszterelnök vagy Nagy Elek vezérigazgató adta oda a levelet olvasásra Csiby Károlynak. „Nem tudni, hogy a szocreál-színdarabocskák, bárgyú kisregények” szerzője miért cserélte fel eredeti nevét Méhes György írói névre? – írta Csiby Károly. De bizony tudni, írta Szőcs István. Nagy Elek 24 éves újságíró megírt valamit az akkor eltávozott román királyi kormányzatról. A negyvenes évek végén egy haragosa jelentette a pártnak ezt a cikkecskét, emiatt Nagy Eleket eltiltották a közléstől. Ekkor vette fel álnévül felmenője, a hajdani kiváló matematikus nevét. Később azután engedélyezték, hogy írjon, de csak álnéven. Szőcs István hozzátette, Méhes közönségsikert aratott művein kívül írt komoly munkákat is. Például egy izgalmas „parabola-drámát” Jerikó pusztulásáról. A rendszerváltáskor ajánlatos taktikákról szól a darab. Továbbá szól ez a dráma az irigységről is. Létezett Jerikóban ugyanis egy hadvezér, aki képes lett volna megmenteni a várost. Őt azonban szabotálták: „Az? Az az alak? Egy ilyen NEKEM NE AKARAJA MEGMENTENI AZ ÉN hazámat! Az ilyenek, az ilyen Libényi Jánosok, Moyzes Mártonok menjenek a pokolba, helyettem ők ne mentsenek…” /Szőcs István: Méhes kimittud. = Helikon (Kolozsvár), 2005. dec. 10. – 23. sz./

2006. április 5.

Az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport hetilap a leggazdagabb romániai magyar politikus, Verestóy Attila tulajdona, akinek részvényei vannak a Krónikában is. Továbbá médiaérdekeltségei Kovászna és Hargita megyében, s ahol nem ő vásárolja fel a lapokat, rádióadókat, megteszi azt sógora, Ferenczy Károly udvarhelyi vállalkozó – írta az Evenimentul Zilei bukaresti lap. Kelemen Hunor szenátornak, a SZET elnökének, Verestóy egyik leghűségesebb politikai harcostársának tulajdona a népszerű internetes hírportál, a Transindex – folytatta a lap. A magyar olvasók kénytelenek a RMDSZ sajtómágnásaihoz lojális újságokat olvasni. Ez csak részben igaz, tette hozzá a Háromszék. Léteznek még RMDSZ-tisztségviselőtől független lapok Erdélyben. Többek között a Háromszék vagy az Erdélyi Napló, a Krónika is, ahol lehet ugyan 11,2 százalék részvénye Verestóynak és embereinek, de meghatározni az újság profilját nem tudták. A Krónikánál tulajdonosváltás volt. A lap többségi részvénycsomagját Nagy Elek kolozsvári származású, Magyarországon élő üzletember vásárolta meg, akinek polgári elkötelezettsége közismert. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 5./

2006. május 30.

Egyre több külföldi befektető jelenik meg nemcsak a központi, bukaresti napilapok, hanem a vidéki, főleg erdélyi kiadványok piacán is. A Vorarlsbergben székelő Eugen Rus tulajdonában levő Inform Media-csoport jogelődjei révén már majdnem másfél évtizede van jelen Romániában, öt évvel ezelőtt vásárolta első romániai napilapjait: a nagyváradi Bihari Naplót és Jurnal Bihoreant. A három nagy példányszámú kelet-magyarországi napilapot (Hajdú-Bihari Napló, Kelet-Magyarország, Észak-Magyarország) kiadó sajtóvállalat fokozatosan terjeszkedve mostanra elérte, hogy hat napilapot birtokoljon, amelyek együttesen auditált terjesztett példányszáma meghaladja a 84 ezret. A két nagyváradi napilapon kívül az Inform Media egy magyar nyelvű (Szatmári Friss Újság) és három román napilapot jelentet meg. A Krónika napilapnál is megváltozott a tulajdonosi szerkezet, a Krónika Kiadóvállalat többségi részvényeit birtokló magyarországi Hungarom Médiában lépett színre új tulajdonos. A Krónika az Épszer-Vegyépszer-birodalmat irányító kolozsvári származású magyarországi üzletember, Nagy Elek – Méhes György író fia – érdekeltségévé vált. A Krónika egyelőre nem adott felvilágosítást, a kiadóvállalat vezetését elvállaló Kovács Ferenc azt közölte: amint a folyamatban levő átalakulások lezárulnak, sajtóértekezleten válaszolnak majd a kérdésekre. /Átalakulóban az erdélyi napilappiac. A kolozsvári Krónika tulajdonosi szerkezetében is változás ment végbe. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 30./

2006. július 13.

A jobboldali orientációjú Hír Tv-ben is érdekelt Inforg – Ingatlanforgalmazó és Gazdasági Tanácsadó – Rt. vásárolta fel a Krónika napilap kiadóját tulajdonló Hungarom Média Kft. 50%-át. A felvásárlás tényét július 12-én sajtótájékoztatón jelentette be Tóth István, az Inforg igazgatótanácsi tagja. A tájékoztató helyszíne az a kolozsvári irodaház volt, melynek első és második emeletén a Krónika napilap szerkesztősége működik két hete, Az 1999-ben kétmillió dollárral alapított erdélyi kiadóban a magyarországi tulajdonos cégnek 82%-a van. A napilap újbóli piacra dobása 600 ezer eurójába kerül a Nagy Elek-féle Vegyépszerhez köthető ingatlanpiaci befektetőnek. Tóth István azt is közölte, a Hungarom Kft. fennmaradó 50%-át a Rockefeller Ltd. nevű vállalat birtokolja, melynek képviselője továbbra is a régi tulajdonos, Nagy Szabolcs, magyarországi üzletember. A napilapot jelenleg 10 ezer példányban nyomják, ennek 60%-a a Székelyföldön kel el, és szintén 60%-os a vidéki olvasók aránya. Az Inforg Rt. az erdélyi származású mérnök, Nagy Elek Vegyépszer-tulajdonos érdekeltségi körébe tartozik. Nagy Elek – Méhes György kolozsvári regény- és drámaíró fia – nyolcmilliárd forintos vagyonával 2002-ben Magyarország hetedik leggazdagabb embere volt. /200 ezer eurós adósság – Hír TV tulajdonos cég vásárolta be magát a Krónikába. = Transindex.ro, júl. 12./

2006. október 4.

Október 2-tól fehér karszalaggal végzik teendőiket a Krónika országos magyar napilap munkatársai. A szakszervezet által kezdeményezett tiltakozás oka, az érdekképviselet elnöke, Lukács János szerint az, hogy a kollektív munkaszerződés előzetes tárgyalásakor a lap vezetősége nem volt hajlandó tárgyalni egyes kérdésekről. /Szerkesztők, a tudósítók száma, javadalmazásuk, a rovatok és mellékletek kérdése stb./ Deák Attila, a kiadó vezérigazgatója szerint félreértésről van szó. Nem zárkóznak el a tárgyalás elől. /E.-R. F.: Japán sztrájk a Krónikánál. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 4./ Lukács János szakszervezeti elnök, elmondta, sok munkatárs több munkát is végez. A Krónika Kiadó Rt. részvényeinek 82 százalékát a Magyarországon székelő Hungarom Média cégcsoport birtokolja, a maradék 18 százalék egy romániai magánszemély és három jogi személy között oszlik meg. A Krónika többségi részvényeit birtokló Hungarom Médiánál ez év áprilisában zajlott tulajdonosváltás, amikor is az Ingatlanforgalmazó és Gazdasági Tanácsadó Rt. (Inforg) vált a cég tulajdonosává, és áttételesen a kolozsvári lapkiadó irányítójává. Az Inforg tulajdonosa a kolozsvári származású Nagy Elek üzlettársa, Nánásy Csaba. /Japánsztrájk a Krónikánál. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 4./

2007. április 11.

Életének 91. évében Budapesten elhunyt Méhes György író, műfordító /Székelyudvarhely, 1916. máj. 14. – Budapest, 2007. ápr. 10/. Az író Nagy Elek néven született, családja 1917-ben Kolozsvárra költözött. A jogi egyetem elvégzése után egy ideig az Új Cimbora című lapnál dolgozott. 1938 és 1944 között a Pásztortűz és a Keleti Újság munkatársa volt, eleinte színikritikái, később politikai publicisztikái, rövidebb humoros, szatirikus írásai is megjelentek. A második világháború alatti évek eseményeit az 1982-ben megjelent Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című önéletrajzi ihletésű regényében idézte fel. 1944 őszétől 1952-ig több újságnál is dolgozott, pártonkívülisége miatt több támadás is érte, ezek közül a legkomolyabb a neve megváltoztatására irányult; állítólag a kommunista író Nagy Istvánt zavarta a névrokonság. 1952-től szabadúszó lett, minden idejét az írásnak, s családjának szentelte. Az 1950-es években Méhes György elsősorban mese- és ifjúsági íróként vált híressé, sorra jelentek meg a gyermekeknek szóló munkái, például a Gyöngyharmat Palkó és más mesék, a Kárpátok kincse, a Szikra Ferkó, a Gyémántacél, a Virágvarázsló és a Világhíres Miklós. Az 1960-as évek elejétől az író visszatért a színházhoz, 33 névtelen levél című vígjátékával sikert aratott. Sorra születtek drámái és vígjátékai, amelyek a társadalomban meglévő feszültség kimondására törekedtek. Méhes György első felnőtteknek szóló regényét, az Orsolyát 1977-ben publikálta. 1982-es Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című munkájára már felfigyelt a közönség. 1986-os kisregényeit, köztük a Gina címűt, valamint az 1977-ben megjelent A kolozsvári milliomosok című regényét a kritika figyelemre sem méltatta. Magyarországi felfedezése csak az elmúlt években kezdődött, sorra jelentek meg írásai. Méhes György munkásságát 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. /Elhunyt Méhes György. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 11./

2007. augusztus 25.

A Magyar Tudományos Akadémia Báthory-díjjal tüntet ki több olyan ismert közéleti személyiséget, politikust, akik kiálltak a határon túli magyar felsőoktatás visszaállításáért, támogatásáért. A díjkiosztásra augusztus 28-án Budapesten kerül sor. A díjazottak: Csányi Sándor, Baldauf László, gr. Degenfeld Sándor, Széles Gábor, Göran Lindblad, Nagy Elek, Németh Zsolt, Vizi E. Szilveszter, Schöpflin György, Komlóssy József, Kónya-Hamar Sándor, Kozma József, Almássy Kornél és Balázs Sándor. Az ünnepségen beszédet mond Szabó T. Attila, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete főtitkára, Zsigmond Barna, az egyesület elnöke, Kovács Lehel és Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnökei. /Báthory-díj a határon túli magyar felsőoktatás támogatásáért. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

2007. augusztus 29.

A határon túli magyar felsőoktatást támogató, annak visszaállítását szorgalmazó közéleti személyiségeket, politikusokat tüntetett ki augusztus 28-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. A Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára a Báthory-díjat Baldauf Lászlónak, Csányi Sándornak, gróf Degenfeld Sándornak, Göran Lindbladnak, Nagy Eleknek, Vizi E. Szilveszternek, Németh Zsoltnak, Schöpflin Györgynek, Komlóssy Józsefnek, Széles Gábornak, Kónya-Hamar Sándornak, Kozma Józsefnek, Almássy Kornélnak és Balázs Sándornak nyújtotta Tőkés László EMNT-elnök és Hantz Péter, a BKB alelnöke. /Báthory-díjgála. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./

2007. augusztus 30.

Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás érdekében kifejtett tevékenység elismeréseként Báthory-díjakat adtak át a Magyar Tudományos Akadémia budapesti székházában. „Vannak vidékek, ahol a tudományok szabadon fejlődnek. De olyan vidékek is vannak, ahol akadályokat gördítenek ezek fejlődésének útjába“ – hangsúlyozta Szabó T. Attila, a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének főtitkára nyitóbeszédében. „Ilyen nehézségekkel kell szembesülniük mindazoknak, akik Erdélyben magyar iskolát, egyetemet szeretnének létrehozni, és ilyen akadályok lebontásában segítettek azok a személyiségek, akiket itt köszöntünk” – mondta a főtitkár. Az elismeréseket, amelyeket – a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács adományoz, Tőkés László püspök és Hantz Péter, a BKB alelnöke adta át. A díjazottak: Almássy Kornél parlamenti képviselő, Baldauf László, üzletember; Balázs Sándor egyetemi tanár; Csányi Sándor, Közép-kelet-Európa meghatározó bankcsoportjának elnök-vezérigazgatója; Gróf Degenfeld Sándor üzletember; Komlóssy József kisebbségi szakértő; Kónya-Hamar Sándor EP-képviselő; Kozma József, az Országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke; Göran Lindblad svéd EP-képviselő; Nagy Elek üzletember; Németh Zsolt, a külügyi bizottság elnöke; Schöpflin György politológus; Széles Gábor, a munkaadók szövetségének elnöke, valamint Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke. /Kánya Gyöngyvér: „Akadálybontó” Báthory. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2009. december 22.

„Hányszor mondtam neki, életem örök társának: Te adod nekem a lélegzetet. S minden írásomban benne van gyönyörű lelke, simogató szeretete. Édes Kincsem, Egyetlenem! A Mindenható csodálatos ajándéka voltál” – ezekkel a szavakkal zárul Méhes György utolsó regénye /Egyetlenem. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009/ A kilencvenedik életéve felé közeledő író imádott feleségének állított emléket Egyetlenem című könyvében, amely életműve egyfajta összegzéseként is értékelhető. Egy hatvanéves házasság idő szépítette, aranyozta boldog pillanatai, és az eljegyzést megelőző izgalmas események sorakoznak az oldalakon. Nagy Elek (későbbi írói nevén Méhes György) két műve, a Kolozsvári milliomosok a századforduló Erdélyéről, illetve erdélyi polgárságáról, a Gina pedig a második világháborút megelőző zűrzavaros erdélyi viszonyokról nyújt képet az olvasónak. /R. -Péter István: Könyvespolc: hatvan évig, mindörökké. = Krónika (Kolozsvár), dec. 22./

2010. szeptember 11.

Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 29.

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

2012. december 21.

Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. augusztus 21.

A hatvanéves Szőcs Gézát köszöntötték Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében köszöntötték szerda este a Bulgakov irodalmi kávéházban Szőcs Géza költőt hatvanadik születésnapján.
Orbán János Dénes költő bemutatta az SZ. G. 60 – Album amicorum című könyvet, amelyet Szőcs Géza barátai írtak születésnapjára. Mint Orbán János Dénes felidézte, Szőcs Gézának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az 1990-es években alapjaiban megváltozott az erdélyi magyar irodalom. Ő biztosította ugyanis az Előretolt helyőrség című irodalmi lap megjelenésének a feltételeit.
A lap szerkesztését olyan fiatalokra bízta, akik "azonnal elkezdtek garázdálkodni" – idézte fel Orbán János Dénes. "Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak" – tette hozzá. Azt is Szőcs Géza érdemének tekintette, hogy amikor elfogyott a pénze, mecénásokat talált a folytatáshoz. E mecénások között a születésnapra kiadott könyv két támogatóját, Nagy Elek vállalkozót és Böszörményi Zoltán író-vállalkozót említette.
Méltatója szerint a Szőcs Géza által kirobbantott erdélyi "irodalmi pörgés" visszahatott Magyarországra, és az ottani irodalmat is serkentette.
Az est meglepetésvendége Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége volt, aki az ünnepelt következetességének és becsületességének a példájaként mesélte el, hogy Szőcs Géza csak azzal a feltétellel vállalta az előszó megírását a szakácskönyvéhez, ha "végigeszi" a receptek alapján készített ételeket. "Nekem kötelező volt az egészet lefőznöm" – tette hozzá, általános derültséget kiváltva.
Lévai Anikó elmondta, abból jött rá, hogy Szőcs Géza a másokkal folytatott beszélgetésekből nyeri egy-egy művéhez az ötleteket, hogy némelyik írásban a saját, korábban elmesélt történeteire ismert.
Szőcs Géza a Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, idén megjelent könyvéből olvasott fel. Elmondta, a könyvben elmesélt történetek "Erdély képzeletbeli arcát ragadják meg, teli valóságelemekkel". Afféle szamizdat irodalomnak nevezte kétkötetes művét, amely nem vásárolható meg a könyvesboltokban, amelyről nem írnak a kritikusok.
Megjegyezte továbbá, ez az első olyan könyve, amelynek a Jánosi Andrea által tervezett látványa teljes mértékben megfelel az általa elképzelteknek.
Maszol.ro

2013. augusztus 27.

Carbonaro és társai a Bulgakovban
Orbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen.
Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”.
A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is.
Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe.
„Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”.
Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót.
Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc.
Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett.
Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában.
Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját.
Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk.
Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak.
„Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD.
Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában.
Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.”
Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott.
irodalmijelen.hu

2013. november 17.

Marakodnak egymással az erdélyi magyar írók
Diplomáciai csődbe vitte az Erdélyi Magyar Írók Ligáját (E-MIL) a szervezet vezetése – állítja Orbán János Dénes. Az E-MIL volt elnöke kifogásolja, hogy a szervezet idén nem tud díjakat kiosztani, „mert a Méhes-díj kuratóriuma úgy döntött, elhalasztja a díj kiosztását, valamint nem kívánja azt az E-MIL égisze alatt megejteni.”
"Elriasztották a mecénásokat"
Orbán János Dénesnek az Irodalmi Jelen honlapján közzétett írása szerint mindennek egyrészt az az oka, hogy az új vezetőség tavaly márciusban csatlakozott a Szőcs Géza elleni akcióhoz, amikor az írószervezetek felelősségre vonták az akkori kulturális államtitkárt a József Attila-díjasok névsorának megváltoztatásáért.
Orbán szerint ehhez Szőcs Gézának „jogilag joga volt”. Hozzátette: akire kicserélték a díjazott személyét, az ugyancsak az E-MIL fölterjesztettje volt. „Egy kultúrdiplomata, egy igazi vezető félreteszi a személyes véleményét és elképzelését, és azt teszi, ami a szervezetnek jó, nem pedig azt, ami egy vagy két tagnak jó. Úgy lavíroz irodalompolitikában és politikában, hogy évekre előre gondolkozik, több bázisra épít, és ha az esetleges ismerősét és pártolóját leváltják egy fontos funkcióból, az nem éri meglepetésként, és egy kormányváltás sem éri hidegzuhanyként és így tovább” – írja Orbán János Dénes.
Megemlíti: az E-MIL vezetésének nem szabad elfelednie, hogy a jelenlegi választmány összes tagjának "költői bölcsője" Szőcs Géza könyvkiadójában ringott. „Szőcs Gézát lehet szeretni vagy nem szeretni, ez kinek-kinek a magánügye, de megkérdőjelezhetetlen érdemei vannak abban, hogy az erdélyi magyar irodalom imígyen alakult.” Szerinte „ezzel az akcióval” az E-MIL-nek sikerült elveszíteni Szőcs Gézát és fontos mecénásokat: Böszörményi Zoltánt, de a Szőcshöz közel álló Nagy Elek vállalkozót is.
„Akinek ennyi esze van, annak nincs mit keresnie egy civilszervezet élén. Mert a mecénások azok, akik a politikum hullámzásait ki tudják egyenlíteni, akik fenn tudják tartani a szervezetet, ha éppen zűrös periódus van, akik adományozni vagy kölcsönözni tudnak” – állapítja meg Orbán. Szerint az E-MIL-nek éppen az volt az erőssége a többi civilszervezettel szemben, hogy "kemény mecénások álltak a háta mögött”.
Az írószervezet volt elnöke szerint az E-MIL vezetőségének tevékenységéből ordít a szubjektivitás, a barátkozás gyakorlatilag a Magyar Írószövetségre és a FISZ-re redukálódik, miközben a magyar írótársadalom egy része más írószervezetekben tevékenykedik. Ennek következtében a barátok–vendégek–felolvasók palettája egyre szűkebb és egyhangúbb, a nem túl gyakori rendezvények egyre érdektelenebbek.
„Jelenleg a szervezet diplomáciai csődben van, és szűklátókörűség van, és mélységes szubjektivizmus, és súlyos arrogancia. Ellenben mit felmutatni nincs, mert az egyetlen komolyabb rendezvényt, az írótábort sem tudtátok összehozni, irodalmi díjat nem tudtok kiadni, mert megvonták tőletek − a tetteitek és az arroganciátok miatt” – írja Orbán János Dénes, aki azt is bejelenti, hogy mindezek miatt a következő tisztújító közgyűlésig fölfüggeszti a tagságát a szervezetben.
Egyed Emesét Böszörményire cserélte Szőcs
Az E-MIL vezetése által az Irodalmi Jelen honlapján közzétett válaszban azt írja: a József Attila-díj 2012. februárjában tartott kuratóriumi ülésén a szervezet választmánya egyhangú döntése alapján Egyed Emese díjazására szavazott. A szakmai kuratórium által összeállított listán Egyed Emese nevét azonban Szőcs Géza akkori államtitkár kicserélte Böszörményi Zoltánéra. „Az E-MIL Választmánya akkor sem értett, most sem ért egyet ezzel az eljárással, még akkor sem, ha az Államtitkárnak ehhez „jogilag joga van”. Az írószervezetek akkori akciója tehát nem Szőcs Géza személye ellen, hanem az államtitkári döntés ellen született” – olvasható a László Noémi elnök és Király Zoltán ügyvezető elnök aláírt válaszlevélben.
Az írótábor kapcsán azt írják: a tábor nem elmaradt, hanem egy későbbi időpontban tartják meg. „Mindannyian tudjuk, mennyire bonyolódik a pályázati rendszer, növekszik a bürokrácia, késnek bizonyos támogatások. A tábort nem azért halasztottuk el, mert nem volt kitől kölcsönkérnünk. Hogy az E-MIL eddigi vezetése időnként kölcsönkéréssel oldotta meg anyagi gondjait, az nem lehet a jövőre nézve kötelező érvényű” –vélik. Mint írják: a XII. Írótábort jövő év március 27. és 30. között szervezik Árkoson, a XIII. írótábor időpontja pedig 2014. szeptember 4–7.
A levél szerint egy ideig valóban nem voltak tisztában a díjazások helyzetével, mert Orbán János Dénes ragaszkodott ahhoz, hogy a szervezet kizárólag rajta keresztül kommunikáljon a díjak adományozójával, a díjakkal kapcsolatos kérdéseikre azonban az utóbbi két hónapban nem adott választ. Azt írják: annak érdekében, hogy az idei évben megjelent könyvek díjazása ne maradjon el, a választmány döntése alapján három E-MIL díjat alapítottak vers, próza és irodalomkritika kategóriában, az ezzel járó díjankénti ezer eurós jutalom biztosítása pedig a szervezet jelenlegi elnökének „kapcsolati tőkéjét” dicséri.
Megemlítik azt is, hogy az E-MIL célkitűzése elsősorban nem az, hogy bármilyen írószervezettel barátkozzék, hanem az, hogy az erdélyi magyar irodalmi élethez saját tagjai szerepeltetésével szervezett események kapcsán hozzájáruljon. Ennek megfelelően az utóbbi közel két év alatt 65 író szerepelt rendezvényeiken, ebből harmincheten E-MIL tagok. Az Orbán által említett írószervezetekkel ugyanakkor működő munkakapcsolatuk van – olvasható az állásfoglalásukban.
Maszol.ro

2013. december 13.

Első alkalommal osztották ki a Kincses Kolozsvárért díjakat
Első alkalommal osztották ki pénteken a Kincses Kolozsvárért díjakat a város közösségi életének fellendítésében és a magyar napok megszervezésében vállalt tevékenységek elismeréseként.
A Kincses Kolozsvár Egyesület által alapított díjat Répás Zsuzsanna, a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Nagy Elek üzletember, Kovács Sándor Kolozs-Dobokai főesperes, Boros János volt kolozsvári alpolgármester (post mortem), az Életfa Családsegítő Egyesület, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a kolozsvári Szabadság napilap, valamint a Paprika Rádió kapta.
A rendezvényen Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete mondott köszöntő beszédet. Elmondta, szívesen tér vissza újra és újra Kolozsvárra, ahol gondolkodó, cselekvőképes magyar közösség él. Lévai Anikó megköszönte a magyar kormánynak, Emil Boc kolozsvári polgármesternek, Horváth Anna alpolgármesternek és az üzletembereknek, hogy lehetővé tették a Kolozsvári Magyar Napok megszervezését.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke elmondta: legutóbb 30 ezer ember vett részt az egyhetes magyar napok rendezvényein, ami azt jelenti, hogy sikerült megmozgatni a város magyar lakosságának 60 százalékát, így megteremtődött az a magyar közösségi élmény, ami azelőtt hiányzott Kolozsváron.
A Kolozsvári Magyar Napokat negyedik alkalommal szervezték meg augusztusban, és mára Erdély egyik legjelentősebb kulturális rendezvénysorozatává nőtte ki magát.
maszol/MTI

2013. december 14.

Kincses Kolozsvárért díjakat osztottak a magyar napok szervezői
Első alkalommal osztották ki pénteken a Kincses Kolozsvárért díjakat a város közösségi életének fellendítésében és a magyar napok megszervezésében vállalt tevékenységek elismeréseként.
A Kincses Kolozsvár Egyesület által alapított díjat Répás Zsuzsanna, a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Nagy Elek üzletember,Kovács Sándor Kolozs-Dobokai főesperes, Boros János volt kolozsvári alpolgármester (post mortem), az Életfa Családsegítő Egyesület, aKolozsvári Magyar Diákszövetség, a kolozsvári Szabadság napilap, valamint a Paprika Rádió kapta.
A díjazottak: Nagy Elek vállalkozó, Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, Répás Zsuzsanna, a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Deme Ilona, az Életfa Családsegítő Egyesület elnöke, Kovács Sándor Kolozs-Dobokai főesperes, Rés Konrád-Gergely, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, Újvári Ildikó, a Szabadság napilap főszerkesztője, Boros Hanga, Boros János volt alpolgármester lánya, Gergely Balázs KMN főszervező, Eckstein Kovács Péter, a Paprika Rádió Igazgató Tanácsának elnöke.
A rendezvényen Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete mondott köszöntő beszédet. Elmondta, szívesen tér vissza újra és újra Kolozsvárra, ahol gondolkodó, cselekvőképes magyar közösség él. Lévai Anikó megköszönte a magyar kormánynak, Emil Boc kolozsvári polgármesternek, Horváth Anna alpolgármesternek és az üzletembereknek, hogy lehetővé tették a Kolozsvári Magyar Napok megszervezését.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke elmondta: legutóbb 30 ezer ember vett részt az egyhetes magyar napok rendezvényein, ami azt jelenti, hogy sikerült megmozgatni a város magyar lakosságának 60 százalékát, így megteremtődött az a magyar közösségi élmény, ami azelőtt hiányzott Kolozsváron. (mti)
Transindex.ro

2014. július 19.

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 3.)
Bevezetik a sajtócenzúrát
Az egész ország területére kötelezően érvénybe lépett a sajtócenzúra, tilos volt minden olyan közlemény, amely kudarcokról, vereségekről és veszteségekről kívánt beszámolni. A sajtó figyelmébe ajánlották a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásoló írások közlésétől való eltekintést is.
1914. október elsején a belügyminisztérium a lakosság tudomására hozta, hogy szigorúan tilos az oly riasztó hírek koholása és terjesztése, melyek a nagyközönség körében nyugtalanságot és aggodalmat gerjeszthetnek. Akik ezt megszegték, azokat 15 napig terjedő elzárással és 200 korona bírsággal büntethették. Ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, mindjárt a háború kitörése után, 1914. július 31-én báró Szentkereszty Béla főispán utasításban jelzi elvárásait a helyi sajtó, jelesen a Székely Nép főszerkesztője számára: „Szíveskedjék igen szigorúan és komolyan figyelmeztetni az újság szerkesztőit, hogy hadi eseményekről kizárólag a sajtóirodától kapott közleményeket használják, ellenkező esetben a törvény által biztosított legszigorúbb rendszabályok alkalmazására adnak okot.”
1915-ben és 1916-ban a főispáni éberség továbbra is az újság háborúval kapcsolatos tudósításait tekintette különösen fontos és a közvéleményt befolyásoló tényezőnek. 1915. május 25-én a magyar miniszterelnök rendeletét továbbította a főispán: „A román király, a román kormány és pártvezérek érzékenységét érintő megjegyzésektől és egyáltalán olyan hírek közlésétől szigorúan tartózkodjék, amivel a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásolhatná, Románia jövőbeni magatartásával ne foglalkozzanak.” Más alkalommal a katonai parancsnokság részéről érkező felszólításra reagált, melynek értelmében a magas rangú katonai és polgári személyek utazásairól tilos volt hírlapi közléseket adni. 1915. július 3l-én egy újabb főispáni megkeresésben már érezhető az önbizalomvesztés, a biztos győzelembe vetett hit egyre inkább szertefoszlott. 1916-ban a hátországban uralkodó siralmas állapotokról, a munkaerőhiányról, a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkálatokban tapasztalható fogyatékosságokról, a katonaságnak ideiglenesen átengedett lovakról, a parlagon maradt területekről, a gépek hiányáról szóló híreket sem volt szabad közzé- tenni, mert ezek külföldre kijutva az ország helyzetét a valóságosnál súlyosabbnak tüntették volna fel, a kedvező hírek viszont idehaza olyan indokolatlan reményeket kelthetnének, amelyek a későbbiekben csalódást okozhatnának. Más alkalommal arra figyelmezteti a főispán a Székely Nép főszerkesztőjét, hogy az olasz frontról érkező hivatalos jelentéseket, bármilyen vonatkozásúak is legyenek, tilos kommentálni.
Győzelmi ünnepek, kitüntetések
A háborús propaganda részének tudható be az is, hogy a győztes kimenetelű ütközeteket nagy felhajtással ünnepelték meg. 1914. december 2-án például, amikor a monarchia csapatai Belgrádot bevették, Sepsiszentgyörgy zászlódíszbe öltözött, estére pedig Bálint Dénes polgármester a ’48-as obeliszknél hazafias ünnepséget hirdetett.
A hősi halottak iránti tisztelettel és kegyelettel azt akarták kifejezni, hogy a közvélemény a legnagyobb elismeréssel és megbecsüléssel viszonyul nem csak a csatatéren harcoló katonák iránt, de az elesettek emlékét is hasonló módon ápolja. Sepsiszentgyörgy első hősi halottja, Jordáky József a 24. honvéd gyalogezredből 1914. szeptember végén esett el. Temetésén a város vezetői, lelkipásztorai mondtak búcsúbeszédet. A gyászmenet előtt katonai díszkíséret haladt, utána pedig a tűzoltózenekar és a református egyházi dalárda. A gyászkocsit báró Szentkereszty Marietta, Kelemen Lajosné, az összes önkéntes vöröskeresztes ápolónő és cserkészek kísérték. A lelkészi búcsúztatók mellett Bálint Dénes polgármester méltatta hősiességét, a katonaság díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra, a temetési ceremónia a himnusz eléneklésével végződött. A háború következő sepsiszentgyörgyi áldozata szintén a 24. honvédezredbeli őrvezető, Gyárfás Miklós, aki 1914. szeptember 29-én az ungvári kórházban halt bele súlyos sebeibe. 1915-ben a Központi Hatalmak és a monarchiával szövetségben álló, de magát semlegesnek tekintő Románia viszonya feszültebbé vált, de az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, de akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren, hiszen Románia hadi képességére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezettnek az alkalmat, amikor Romániát aktív együttműködésre lehetett volna megnyerni. A németek román vezetőkkel tárgyaltak a monarchia föderatív átalakításáról. A háború állása és kilátásai nem sok jóval kecsegtették a Központi Hatalmakat, mindezek ellenére a vármegye és a város vezetése is rendületlen bizalmat igyekezett sugallni a lakosság felé. Szentkereszty főispán is az 1915. január 30-i vármegyei közgyűlésen beszédét a győzelembe vetett hite kinyilatkoztatásával kezdte: „A háború még nem ért véget, de annyit már megállapíthatunk, hogy a létért való jelenlegi óriási küzdelmünk másképpen nem végződhetik, mint a mi teljes győzelmünkkel.” A 24. honvéd gyalogezred, a 9. honvéd huszárezred, a 2. közös huszárezred és a 2. közös gyalogezred legénysége jórészt háromszéki ifjakból állt. A harctéren vitézséggel kitűnt katonák példáját népszerűsítik: Herszényi Ferenc sepsiszentgyörgyi közigazgatási gyakornok, tartalékos zászlós, Hamar Endre tartalékos, Kozma Lajos honvéd őrnagy elsőkként kapnak vitézségi érdemkeresztet, Nagy Elek tartalékos honvéd őrnagy legfelsőbb elismerést (signum laudist) nyert. A sepsiszentgyörgyi Dálnoki Veress Lajos főhadnagyot a 9. huszárezredből másodszor tüntették ki, a 24. honvéd gyalogezredet a hadvezetés kimagasló teljesítményéért „gárdaezred” elnevezéssel jutalmazta. Miután a vármegye vezetése gratulált, Hauser Sándor ezredparancsnok mondott köszönetet a lelkesítő szavakért: „Legyen meggyőződve a tekintetes törvényhatóság, hogy a Kárpátok zordon bércei között őrt álló 24-es honvédeknek ezen meleg szavak buzdítólag fognak hatni a további küzdelmekben.”
Az ezred a háború folyamán a galíciai ütközetekben, továbbá a Kárpátokban az ország határainak védelmében, végül a Németország ellen indított orosz offenzíva visszaverésében vitézségével szerzett babérokat, amit a császár is elismerésben részesített. A marosvásárhelyi 9. huszárezred parancsnoka, Eder alezredes válaszában szintén hangsúlyozta: „Vezetésem alatt álló ezred tisztikara és legénysége a hadjárat kezdete óta derekasan és vitézül kiveszi részét abból a gigászi küzdelemből, mely legszentebb javainkért, édes hazánkért és királyunkért folyik.” A messzi földön harcoló és elhulló katonák győzelmébe vetett hit, valamint a sajtócenzúra szigora is bizonyára oka lehetett, hogy Sepsiszentgyörgy polgárait meglepetésként, teljesen váratlanul érte az 1916. augusztus 28-án éjszaka történt román betörés.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 21.

Új tulajdonosa van a gyalui várkastélynak
Nagy Elek kolozsvári származású magyarországi üzletember tulajdonába került a 15. században épült gyalui várkastély. A tulajdonosváltásról Barcsay Tamás történész, a kastély örököse számolt be az MTI-nek.
Barcsay Tamás 2012 szeptemberében kapta vissza a kommunista diktatúra idején államosított épületet. Mint elmondta, nem azzal a hátsó gondolattal vágott bele a vagyon visszaszerzésébe, hogy eladja azt, de kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a kastély megmaradását.
"A múlt nyáron három hétre elutaztam Erdélyből, és mire visszatértem, leszakadt az ebédlő plafonja. Óriási gerendák feküdtek a földön. Ez a történet érlelte meg bennem az elhatározást, hogy eladjam. Azt éreztem, ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog majd hibáztatni, amiért hagytam, hogy tönkremenjen" – mesélt motivációiról az örökös.
Elmondta: olyan vevőt keresett, akinek anyagi lehetőségei is vannak az épület megmentésére és akinek ugyanakkor a személye garancia is arra, hogy az örökség megmarad.
"Azt hiszem, ez sikerült" – tette hozzá. Örömmel beszélt arról, hogy az új tulajdonos máris elvégezte a legsürgetőbb állagmegőrzési munkálatokat és elkezdődtek a régészeti ásatások a kastély körül.
Barcsay Tamásnak arról is sikerült megegyeznie Nagy Elekkel, hogy amíg ő és a húga élnek, addig használhatják a kastély egyik sarokbástyáját és néhány termét.
"Azt tervezem, hogy áthozom ebbe a lakosztályba a személyes dolgaimat, a festményeimet, metszeteimet, a könyvtáramat és egy olyan muzeális részt alakítok ki, ami látogatható lesz, és esetleg a halálom után is tovább működik valamiféle alapítványi formában" – nyilatkozta a torontói Ryerson Egyetem nyugalmazott professzora.
Nagy Elek szerint a vétel érzelmi alapú volt és céljai is érzelmi alapúak, amelyek szorosan összefüggnek származásával, neveltetésével.
"Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. E várkastély keretén belül meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra kihat. A várkastély Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében van, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta Nagy Elek. Hozzátette: a cél megvalósítására a nemrég bejegyzett Traditio Transylvanica alapítvány lesz hivatott.
A négyzet alakú várkastély államosítása előtt Bánffy Katinka grófnő tulajdonában állt. 2002-ig a gyermekvédelmi hatóság kisegítő iskolát működtetett benne, azóta üresen áll. Bánffy Katinka grófnő unokája, Barcsay Tamás történész hét évig várt arra, hogy birtokba vehesse örökségét.
A kastély első írásos említése 1439- ből való. Kezdetben a nagyváradi, majd a gyulafehérvári római katolikus püspökség tulajdonát képezte, de az évszázadok során számtalanszor gazdát cserélt, míg a Bánffy család tulajdonába került. Történelmi esemény is kapcsolódik az épülethez: 1541. december 29-én Fráter György itt kötött megállapodást a Habsburgokkal arról, hogy a magyar korona és Magyarország egésze Habsburg Ferdinándra száll, ha kiűzi a törököket az országból. A terv meghiúsult, Magyarország három részre szakadt.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 5.

Irodalmi pezsgés ezután is a megújult Bulgakovban
Remek szórakozást ígér minden korosztály számára Méhes György vidám családregény-sorozata, amelynek első két kötetét (Micsoda társaság!, Tatárok a tengeren) tegnap délelőtt mutatták be a Bulgakov irodalmi kávézóban, az intézmény megújulása apropóján szervezett sajtóreggelin. Mint kiderült, az első kötetben például Apu (Nagyfőnök), Anyu, Krisztinka és a jámbor Öcsi nyaral együtt egy másik családdal – Vilmos atyával, Pindur nénivel, Bogárkával és a jó kis Vilikivél –, de ugyanígy a többi részben is olvashatunk a főszereplők viszontagságairól. Az esemény hangulatát jámbor Öcsi és a jó kis Vilike „színrelépése és színvallása” emelte, akik immár Nagy Elekként és Dáné Tibor Kálmánként elevenítettek fel egy-két hasonlóan izgalmas élményt az ötven évvel ezelőtt történtekből.
A 2007-ben elhunyt Kossuth-díjas erdélyi magyar író emlékét őrző könyvek mellett arról is szó esett a találkozón, hogy milyen újdonságokkal várja vendégeit mostantól a Bulgakov kávézó.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2015. január 26.

Kiosztották a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat díjait Kolozsváron
Ünnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban.
A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett.
Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra.
A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is.
Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki.
„Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi.
Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi.
Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2015. március 14.

Emlékmentő háromszéki fiatalok
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. május 16.

„Jókedvű voltam és az is leszek utolsó leheletemig”
99 éve született Méhes György
Május 14-én töltötte volna 99. életévét Méhes György Kossuth-díjas író.
Székelyudvarhelyen született 1916-ban Nagy Elek néven, édesapja ügyvédként dolgozott. A család 1917-ben Kolozsvárra költözött, tanulmányait az itteni református gimnáziumban végezte. Az érettségit követően – apja kívánságára – a kolozsvári I. Ferdinánd Királyi Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, jóllehet a jogi pálya egyáltalán nem vonzotta. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott, és kapcsolatba került a neves színházi szakemberrel, Janovics Jenővel, aki magántanítványává fogadta.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. május 28.

Életműdíjat kapott Kallós Zoltán a Magyar Művészeti Akadémiától
Átadták a köztestületi díjakat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) csütörtöki budapesti közgyűlésén: a Nagydíjat Tornai József költő, műfordító, a nemzet művésze kapta, az Életműdíjat pedig Kallós Zoltán erdélyi néprajztudós vehette át.
A Válaszúton született, 89 éves Kallós Zoltán a szellemi és tárgyi népművészet nemzettudatot megtartó kutatásáért, az erdélyi és moldvai kisebbségi sorban élő magyarság lelki összetartozását erősítő közéleti munkásságáért vehette át a 4 millió forinttal járó díjat. A néprajzkutató, népzenegyűjtő korábban többek között a nemzet művésze címet, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, illetve a Kossuth-díjat is megkapta.
Tornai József az egyetemes és egyéni létértelmezés humanista meggyőződésű költői és esszéírói munkásságáért, a magyar és a világirodalomi hagyományok egyesítésében kifejtett öt évtizedes pályafutásáért kapta az elismerést, amely 6 millió forintos pénzjutalommal jár.
Az MMA Aranyérmét Nagy Elek üzletembernek ítélték oda kivételes vállalatvezetői eredményei mellett az elmúlt évtizedekben folytatott mecénási tevékenységéért, a magyar kulturális és történelmi értékek megőrzésének támogatásáért.
Az MMA Művészeti Írói Díjában részesült Kernács Gabriella művészettörténész a kortárs magyar képzőművészetet és művelődéstörténetet a Magyar Televízióban évtizedekig bemutató műsorok szerkesztésért, művészettörténészi munkássága elismeréséért. A díjjal 2 millió forint jár.
A Kováts Flórián-emlékérmet Juhász Judit Kazinczy- és Pethő Sándor-díjas rádiós újságíró vehette át a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté válásában részt vállalt érdemeiért, az Akadémiai Szalon összejöveteleinek szervezéséért.
MTI
Székelyhon.ro

2015. július 27.

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében visszaadott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 25.

Visszafoglalt szimbolikus terek (Kolozsvári Magyar Napok)
Már-már természetessé vált, hogy a kincses város lakói naponta több tucat program közül választhatnak, s Kolozsvár olyan szimbolikus terei, mint a Farkas utca vagy a Főtér megtelnek élettel, vasárnap este mégis véget értek a 6. Kolozsvári Magyar Napok. „Együtt, közösen bármit, amiben őszintén hiszünk, amit igazán akarunk, képesek vagyunk sikerre vinni, és ennek valóra váltása rajtunk, csakis rajtunk áll” – jelentette ki Horváth Anna alpolgármester a Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján mondott ünnepi beszédében vasárnap este a Kolozsvár főterén összegyűlt több tízezres tömeg előtt.
Közéleti és kulturális előadásokból idén sem volt hiány a Kárpát-medence egyik legnagyobb kulturális fesztiválján: szó volt a közelgő önkormányzati választásokról, autonómiáról, az anyaország kül- és nemzetpolitikájáról, valamint a háború sújtotta kárpátaljai magyarság helyzetéről is. Tizenegy ország tizenhat nemzeti és regionális kisebbségét képviselő néptáncegyüttes vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, a néptáncosok minden napra szolgáltak meglepetéssel: hol a kultikusnak számító Postakertben, hol a Főtéren vagy a Farkas utcában perdültek táncra. Amint azt a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján is hangsúlyozták: az idei fesztiválon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben. A Bocskai-ház Óváry Termében a kárpátaljai születésű Kovács Sándor író, matematikatanár Ahol a Tisza születik című filmjét, illetve az előtérben kiállított, Párbeszéd Kárpátaljával című fényképkiállítását is megtekinthették az érdeklődők. További programpont a Verecke, Nomen est omen vetítése volt, majd beszélgetés az országrész zavaros jelenéről és kétes jövőjéről Füzesi Magda költővel és Debreceni Mihály tévés szerkesztő-műsorvezetővel.
Első alkalommal szervezték meg a kincses városban a Kolozsvári Erkel Ferenc Sakknapokat. Seszták Miklós magyar fejlesztési miniszter társaságában Nagy Elek beszélgetett a sakk koronázatlan királynőjével, a nemzetközi nagymesterrel, Polgár Judittal. Solymosi Zsolt, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója nyitóbeszédében azt mondta, hogy bár ebben a 114 éves épületben, 458 éves intézményben az idők során jártak már nagy mesterek, ez az első alkalom, hogy egy világklasszis ül közöttük. A beszélgetés után a sakkzseni huszonöt szimultán játékot játszott az előzőleg bejelentkezett sakkozókkal.
Az előadótermeken és kiállítótereken túl Kolozsvár történelmi belvárosa is számos érdekességet kínált a fesztiválozóknak. A Farkas utcában kézművesek portékáit vásárolhatták meg az oda látogatók, a Fogoly utcában lovagok, fegyveres vitézek, hangszeres és fáklyás seregek fogadták a kicsiket és nagyokat, de egész héten tematikus városnéző túrákat, főzőversenyeket és borkóstolókat is szerveztek. Az estéket nagyszínpadi koncertek zárták, melyeken – az olykor esős idő ellenére is – szép számban összegyűltek a magyar könnyűzene kedvelői.
Vasárnap este több tízezres tömeg rajongott Koncz Zsuzsa zárókoncertjén, majd tűzijátékkal zárultak a Kolozsvári Magyar Napok.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 | 31-41

kapcsolódó

» az adatbázisról
» írok a szerzőnek

további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998